The Drummer

Az igazán jó filmekről valahogy mindig nehezemre esik írni. Nem tudom az okát, de most is erősen összpontosítanom kellett, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat ezzel a filmmel kapcsolatban, mivel a The Drummer olyan hatással volt rám, hogy azt valóban nagyon nehéz szavakba önteni. A film egész hangulata magával ragadó, köszönhetően a zen dobosok által kipüfölt, felkapó erejű ritmusoknak és a látványos fotóknak, miközben egy tejfölösszájú suhancból érett férfivá cseperedő egyén magára találásának útjait követhetjük nyomon, háttérben egy indulatokkal és szenvedéllyel teli családdrámával.

A cím elég sok mindent elmond a történetről. Egy dobos, Sid áll a cselekmény középpontjában, aki kezdetben különböző szórakozóhelyeken dobol, és itt ismerkedik meg a végzet asszonyával is ala femme fatale, aki egyébként egy rossz ribanc és nem utolsó sorban férjes nő^^ Hősünk azonban belebolondul, és minden óvatosságáról megfeledkezve (ha ugyan volt neki eddig ilyen) viszonyt kezd a nővel. Egyik légyottukra azonban hazaérkezik a férj, aki rögtön értesíti Sid apját, egy barbár viselkedésű, rendkívül agresszív férfit. Az apa rögtön móresre is tanítja az elkallódott fiút, és a hegyekbe száműzi, valójában azonban ezzel csak megmenti őt attól, hogy a nő férje vérdíjat tűzzön ki rá.

Minden esetre Sid nem érzi jól magát az új helyen, hiába van ott egy ismerőse, apjának munkatársa is. Egyik reggel azonban különös hangokra ébred: mintha dobolást hallana valahonnan a távolból. Felkerekedik, és egy zen dobosokból álló kis csoportra bukkan az erdő közepén, akik a külvilágtól elszigetelten, végtelenül békésen és egyszerűen élnek, életüket testük és elméjük fejlesztésének szentelve. Sidet magával ragadja a zenéjük, és különben is unatkozik, így elhatározza, hogy beáll közéjük. Nehezen ugyan, de meggyőzi a csapat tagjait tudásáról, azonban a nehéz leckék során, melyeket el kell sajátítania, rá kell döbbennie, hogy a bárokban szerzett tapasztalatai itt semmit sem érnek. A természetben, ahol a dob és az ember viszonya más értelmet nyer, s ahol egész bonyolult mozgáskoordinációval tudja csak igazán elsajátítani az ember az igazi, minden határt és gátat felrúgó dobolás művészetét, más szabályok érvényesülnek. Sidre nehéz út vár, melyen legnagyobb ellensége önmaga, így csak saját énjét legyőzve tud majd felülkerekedni problémáin, olyan rögös utakat járva be a mérgezett levegőjű civilizációtól távoli kis helyen, melyek komoly erőfeszítést, koncentrációt és eltökéltséget igényelnek.

Kellemes meglepetést okozott, mikor rájöttem, hogy a főhőst Jackie Chan fia, Jaycee Chan játssza. (Tudom, sztereotípia, de én mindent, ami Jackie Channel kapcsolatba hozható, a színész komolytalan alkotásaival asszociálok.) Azonban bármennyire is ódzkodtam a szereplőgárdától, igazából csak jó tapasztalataim vannak így a film után. Szerintem mindenki nagyon jól alakít benne, amihez az is hozzájárul persze, hogy a színészek karakteres egyéniségeket formáznak meg, legtöbbjük jelleme pedig szépen fejlődik a történet során.

Nagyon fontos szerepet kap a filmben a család, jelen esetben Sid kis közössége, melyről főleg a film elején és végén tudunk meg információkat. Ennek élén a vadállatias, gyermekeit túlzott féltékenységgel védő és összetartó „oroszlán” apaként megjelenő családfő áll, aki fiához hasonlóan hatalmas lelki átalakuláson megy át a film végére, s megtanul lemondani bizonyos követeléseiről, hogy így később közelebb kerüljön a gyermekeihez. Sid nővére kitartásban és akarata érvényesítésében rá ütött: akár élete árán is megvédelmezné az öccsét, bármilyen slamasztikába került is a fiú. Ennek ellenére, bármilyen konfliktus is áll fenn az apa és a család többi tagja között, melyet részben a múltbéli események idéztek elő, a családi összhang valahogy mégis tapintható. Hiszen az apa – barbár jelleme ellenére – mégiscsak egy kis családot fog össze, és apró jelekből néha ki is mutatja, mennyire fontos számára ez a kis közösség.

A film közepe és végének egy része majdnem teljes egészében Siddel és a zen dobosokból álló kis csoporttal foglalkozik. Lelki értelemben Sid itt válik felnőtté azáltal, hogy képes lesz kontrollálni érzelmeit, melyek helytelen módon történő önkifejezéséből adódóan zabolátlanul törnek a felszínre. Jelleme valóssággal megszelídül, ugyanakkor szilárdabbá is válik, mikor a nehéz fizikai edzéstől és lelki megpróbáltatástól kitisztulnak a gondolatai. Az élete új értelmet nyert, szenvedélyének, a dobolásnak a lényege pedig teljesen átértékelődik. A zen dobolás ugyanis nem csak zene és egy csipetnyi tánc, hanem ennél sokkal több: egyfajta életművészet és hitvallás.